Újra itthon

Kedves olvasóink !

Először is köszönjük mindenkinek a figyelmet, a kommenteket, a biztatást.
Hazaérkezésünk óta közel négy hét telt el. Lassan visszarázódunk a dolgos hétköznapokba.
Felkerültek a fényképek (legalábbis egy részük) az albumokba.
Az elkövetkező hetekben (hónapokban) pedig megpróbálom kiegészíteni a bejegyzéseket, kényelmesen, billentyűzetről kijavítani az elütéseket, elhelyezni a hivatkozott képeket, szóval kerek egésszé szeretném varázsolni a blogot.
Úgy gondolom, hogy megtartom az eredeti bejegyzések "spontaneitását", azokon csak az értelmet zavaró hibákat javítom, illetve a képeket illesztem be, a kiegészítéseket az adott dátumhoz illesztett új bejegyzésekben fogom elhelyezni.
Addig is, akit érdekel, annak jó szórakozást kívánok a képek nézegetéséhez.

Elindultunk hazafelé :)

Délig kellett elhagyni a szállót, ezért jó sokáig lustálkodtunk, hiszen a vonat csak fél tizenegykor indul.
Délben elsétáltunk a pályaudvarra, kb. két km újra bakancsban és hátizsákkal :), ahol közölte egy úr, hogy csomagmegőrző csak az óvárosban van :) Így ezt a napot is zsákkal együtt töltjük.
Elmentünk egy "bevásárló központba", nem egészen olyan volt, mint amire szükségünk lett volna. Egy áruház, sok osztály, leülni csak étteremben lehet, ami nem tűnt túl olcsónak, így kihagytuk. Jó pont viszont, hogy szó nélkül tűrték, hogy hátunkon a zsákkal, végig nézzük az egész áruházat, sőt amikor vettünk valamit, akkor kedvesen szóltak, hogy az ÁFÁt (itt IVA) visszaadják, ha regisztralunk.
Az áruházzal végeztünk, ezután vissza a városba, megettunk egy-egy hatalmas szendvicset, majd üldögéltünk a parkban. A szieszta végén vettünk egy boltban éjszakára innivalót, majd gondoltuk leülünk még egy kicsit a katedrális előtt. Ez egy szerencsés döntés volt, mert összefutottunk egy olyan francia testvérparral, akiket nagyon régen nem láttunk. Két aranyos, nyugdíjas úrról van szó, akik a francia Le Puyben kezdték az utat, és amikor Roncesvallesben egy asztalhoz kerültünk, akkor már harminc napja úton voltak. Három nappal érkeztek később, mint mi és az ideérkezett feleségeikkel sétálgattak, amikor találkoztunk. Nazy volt az öröm, megvolt a franciáknál kötelező négy puszi, gyorsann végigvettük ki mikor stb. közben az asszonyok diszkréten elhúzódtak. Csak néhány napig láttuk őket, de olyan kedvesek, jó kedelyuek voltak mindig, hogy gyakran emlegettuk őket az utóbbi napokban. Ez így egy jó befejezés volt.

Még egyszer ettünk, hogy kitartson reggelig, majd kimentünk a pályaudvarra, ahol elnézegettuk a gyönyörű fehér, modern vonatokat, amit gondolom mindenki ismer már az elmúlt hét tragédiája után. Valami hasonlóra vártunk, aztán bemondtak a vonatunkat, aminek saját neve is van: Trenhotel, és ezekután bedöcögott elénk egy özönvíz előtti dieselmozdony. Belül nem őskori a vonat, de lelakott, és nincs 220-as csatlakozó sem, pedig arra számítottunk :(. "Kellemesen" ringat, magyarul ráz, és elég hangos is, de előbb utóbb úgyis elalszunk :) Pedig már kezdtük azt hinni, minket már nem lehet meglepni.
Egyébként jó fejek a spanyolok, és van valami, amit minden nap éreztünk, nagyvárosban és faluban egyaránt, ez a bizalom. Most például felültünk a vonatra, a kalauz ellenőrizte a saját listáját, hogy hol kell ülni valakinek, és a jegyunket még nem kérte el, a boltokban is nyugodtan lehetett válogatni, kezedben egy csomó cuccal senki nem nézett rád mereven, a bárok nyitott teraszán se kellett azonnal fizetni, stb.

Hát most vonatozunk még vagy nyolc-kilenc órát, aztán Madrid, ahol már mag se fogjuk próbálni ezt a csomagmegőrző dolgot :)

Santiago de Compostela

Ma beutaztunk Santiagoba. A busz az összes tengerparti üdülőhelyet végigjárta, így az út, ami kb kilencven km, tartott több mint három órát. Online foglaltunk szobát előre, egy három csillagos szállóban 45 euróért, akciósan :) így most egészen úri körülmények között kell "rendes" emberré változnunk.
A délutánt a történelmi városrészben csavarogva és emléktárgyakat válogatva töltöttük. Este pedig megpróbáltam a kivilágított katedrálist lefenykepezni, majd otthon kiderül milyen sikerrel.
A holnap is még csavargas, este felulunk a vonatra, ami Madridba visz minket reggelre.

Fisterra - a világ végén

Igazi pihenőnapot tartottunk, délelőtt csak lustálkodtunk és néztük az ablakból, ahogy a "reggeli" piachoz építik a standokat, tizenegy körül már lehetett vásárolni, így mi is lementünk, de a hasonló olasz és francia piacok után ez csalódás volt, gyakorlatilag egy kínai piac volt, helyi áru, akár gyümölcs, akár sajt, csak mutatóban volt, kóstolni sem nagyon lehetett, az eladók nem voltak olyan lelkesek, mint vártam.

Közben összefutottunk néhány régen látott ismerőssel, pl a japán szakáccsal, aki most is kitörő örömmel üdvözölt minket, eljutottunk odáig, hogy udvariasan megölelt minket.

Piac után megint pihenés, majd délután négy felé kisétáltunk a világítótoronyhoz. Megnéztük a nullás km követ, meg a bronz bakancsot. Visszafelé ellenőriztük, hogy jutunk ki az ún zarándok partra, ahonnan a naplementét tudjuk megnézni. Ezen a parton satoroznak a zarándokok, a levezető útra ki van írva, hogy veszélyes partszakasz, és a rendőrség nem védi, ne is hívd a 112-t :) Most is sok sátor volt lenn, a zarándokok békésen röplabdáztak.
Mire visszaértünk már tíz km-t megtettünk.

34. nap Santa Mariña - Fisterra

Reggel előre megfontolt szándékkal nem órára keltünk, ahogy sikerül :) Gondoltuk hátha később jobban látszik mi várható.
Háromnegyed hétkor aztán végképp felébredtem és kinezve az ablakon, szép nagy fekete felhőket láttam, bár igaz ekkor nem esett.
Tegnap este kettőnknek együtt volt négy pár száraz zoknija, egy-egy rajtunk volt éjjel, a másik kettő a párnám alatt, hát ezek reggelre már nem igazán voltak szárazak, legjobb esetben nyirkosak, az ágy végére akasztott, gyorsan száradó, mikroszálas törölköző nem hogy megszaradt, de kifejezetten vizes volt. Természetesen a bakancsok sem száradtak meg, különösen a kivett talpbetétek tocsogtak még mindig a víztől.

Ez volt az a pillanat, amikor "felsugárzást" kértem. Azaz lementem a kifejezetten kedves és aranyos háziasszonyunkhoz és megkértem, hogy hívjon nekünk egy taxit, amely egyenesen Fisterraba repít minket (azt már tegnap délután, száradás közben ellenőriztem, hogy a környékén nem jár busz).
Szépen nyugodtan összepakoltunk, vizes dolgokat külön, megreggeliztünk, mindent megköszöntünk a háziaknak, közben megjött az autó, bepakoltunk, és elindultunk Fisterra felé. Mondanom sem kell, hogy öt perc múlva esett :) na de kit zavar ez egy autóban ülve :)

Fisterraban nem esett, kerestünk egy panziót, ahol viszonylag olcsón kaptunk fürdőszobás szobát, két éjszakára (fejenként és naponta csak hat euró a plusz, és ketten vagyunk, saját fürdővel és tvvel).

A napot már kb egy fél órára láttuk, felmértük hol mit lehet majd vacsizni és most a friss paplan melegében pihenünk.

Holnap kisétálunk a világítótoronyhoz, az itteni tv azt mondta, már jobb idő lesz. Megnézzük a naplementét és szerdán visszatérünk Santiagoba egy alaposabb városnézésre.

33. nap Negreira - Santa Mariña (21 km)

Köszönjük az előrejelzést, ahogy az lenni szokott, nem jött be. Úgy bőrig áztunk, mintha teljes felszerelésünkkel együtt fürdőt vettünk volna. Minden átázott. Volt egy félóránk amikor úgy szakadt, hogy ha autóval vagyok, félreállok. Ráadásul mindezt viharos, hideg oldalszéllel fűszerezve.

Most is esik, esélyünk sincs, hogy a cipő vagy zokni megszáradjon. És kinn vagyunk a semmiben, nem jár erre busz, nincsenek nagyon bárok sem, ahol pihenni lehetne.

Holnap 30 km-t kéne menni a legközelebbi nagyobb településig, ahol már van busz, ezt vizes cipőben nem hiszem, hogy meg tudjuk tenni, de majd holnap kiderül meddig jutunk és hogyan, sok függ az időtől.

Teljesítve: 854 km, 13800 m szint

32. nap Santiago - Negreira (22 km, 500 m szint)

A szokásos sötétben hagytuk el a várost, ahol megállapítottuk, hogy a fiatalok azért buliztak valahol, a nemzeti gyász ellenére.

Mikor kivilágosodott, találkoztunk egy gyönyörű szivárvánnyal, le is fényképeztük, majd gyorsan esőruhát öltöttünk, mert elkezdett esni, és az út további részén már csak az volt a kérdés, hogy jobban esik, vagy csak csöpög.

Volt egy pillanat, amikor ránk sütött a nap, egy Maceira nevű kis faluban találkoztunk megint egy régi kőhíddal, amelyen átkelve egy kicsit szedni kellett a lábunkat, mert jött mögöttünk egy autó, amely tükörtől tükörig éppen elfért a híd kő korlátjai között (ezt sikerült lefotózni :).

Természetesen újra esett, egészen Negreiraig, ahol beszállásoltunk, csinaltattunk egy nagymosást, szaritast, azaz kifizettük ezek árát, így holnap tiszta ruhában fogunk ázni, mert holnapra is minden előrejelzés esőt ígér :(

Teljesítve: 833 km, 13400 m szint

31. nap O' Pedrouzo - Santiago (21 km)

Megérkeztünk Santiagoba, este bővebben írok, most fürdés aztán egy kis városnézés.

Szóval reggel korán, ahogy szoktuk, elindultunk. A különbség csak az volt, hogy az eddigi napokhoz képest, sokkal többen tették ugyanezt. Így már a sötét erdőben kerülgetni kellett a lassabb zarándokokat.

Félúton megreggeliztünk, összefutottunk a vegetáriánus kanadai párral, akiket már elég régen nem láttunk.

Megkerültük a repteret, lefenykepeztuk az első olyan követ, amelyen már Santiago felirat volt.

Néhány kilométerrel a vége előtt ér az út az "öröm" hegyére (Monte do Gozo), itt ajelek az új emlékmű mellett vezetnek, amelyet II János Pál látogatása alkalmából emeltek. Itt aztán a zarándokok elkezdtek örömködni, fotozkodni. Mi pedig a gps segítségével megkerestük a régi szobrot, ami valóban a hegy tetején van, két óriás zarándok tekint Santiago felé, és innen lehet is látni a várost, közepén a katedrálissal.

Visszatértünk a jelzésre és megkezdtük hosszú setankat a külvárosban. Tizenegy után néhány perccel érkeztünk a katedrális elé, sokad magunkkal. Néhány perc után a legfontosabb feladat, megszerezni. "compostella"-t, ehhez bealltunk a zarándokiroda előtti hosszú sorba, de szerencsére sokan dolgoztak és gyorsan, igy húsz perc alatt kezünkben volt a zarándoklevél, amelyhez rögtön a kijáratnál lehetett venni egy papírhengert, amiben hazaszállítjuk.

Már majdnem dél volt, visszasiettünk a katedrálisba a zarándokmisére. A mise kezdetére zsúfolásig megtelt a templom, amelyben a fő és kereszthajóban összesen ezer ülőhely van, és legalább ennyi, ha nem több állóhely. A mise elején több nyelven köszöntik a zarándokokat és felsorolják, hogy tegnap honnan érkeztek, elhangzott az Hungria név is, tehát tegnap is érkezett valaki, régi ismerősünk Edit, akivel Sahagunig többé kevésbé együtt haladtunk, ránk talált a templomban, tehát ő is megérkezett, ő Leon előtt egy kicsit buszozott, hogy rövidebb szakaszokkal érjen ide.

És igen, a templomba bemehettünk zsákkal, bottal, csak arra kértek minket, hogy ha lerakjuk, akkor a külső fal mellé tegyük (és igen, a mise végén pontosan ott találtuk őket, ahol hagytuk). A mise alatt gyönyörködhettünk a hatalmas füstölőben, de sajnos ma nem lengették meg.

A következő feladat: szállást keresni, az albergueek viszonylag messze vannak a központtól, délután egyre a belvárosi olcsó panziók úgy tűnt mind megteltek, amikor jött egy hölgy és megkérdezte szobát keresunk-e, majd rögtön eldarálta, hogy kettőnknek mennyiért ad szobát (itt drágábbak az alberguek, mint eddig, annál alacsonyabb árat mondott), látta hogy hajlunk az üzletre, mondta hogy kovessuk, megmutatja, és irgalmatlan sebességgel megindult a tömegben. Szóval most egy lakás felső szintjén vagyunk, nem öt percre a katedrálistól, és a miénkkel együtt négy szoba van itt, úgyhogy miután velünk megkötötte az üzletet, a néni sietett vissza térre újabb kuncsaftokért, később láttuk :)

Fürdés után visszamentünk a katedrálisba, belül is alaposan megnéztük, Santiago sírját is, bár nem álltunk be a sorba, hogy megöleljük a szent mellszobrát, amely a főoltár része. Ezután körbejártuk az óvárost, és most pihenni térünk, reggel indulás.

Két fontos dolgot még elintéztünk: megvettük a vonatjegyet Madridba, és találkoztunk lányom fizikus ismerősével, aki az itteni egyetemen dolgozik.

Teljesítve: 811 km, 12900 m szint (és legalább hét km volt a városnézés, meg az elintéznivalok utáni szaladgálás)

30. nap Boente - O Pedrouzo (28 km)

Ma úgy döntöttünk, hogy tisztán akarunk Santiagoba érkezni, ezért kimossuk a ruhákat, az egyszerűség kedvéért magunkon. Más szóval ma bőrig áztunk. Na de kezdjük az elején...

Az éjszakát szépen ataludtuk, hat nő voltunk egy szobában, senki nem horkolt, vagy legalábbis nem hallottam :)

Reggel biztató jel volt, hogy gyorsabban tudtam lemenni a lépcsőn, mint tegnap délután.
Mikor elindultunk volna, akkor kiderült, hogy nem véletlenül van olyan sötét, mert esik, nem nagyon, de mégis, nosza felraktuk a zsákokra a huzatot, aztán indulás, persze lámpával, mert tényleg nem láttunk az orrunknál messzebb. A lámpa bevált, jó messzire világított, ha kellett és a vizet is tűrte.

Hét körül elértük azt a települést, amely népszerű szakaszhatár, itt már nem esett, mi azért fenn hagytuk a huzatokat.

Arzúa városkában reggeli, a bárban megy a tv, súlyos vonatbalesetről beszélnek és Santiagoról, rengeteg áldozat. Azt hittük, ma az ünnepnapon mindenhol fiesta lesz, nem így történt. A vacsora alatt is láttuk a híreket, az írott futó szövegekből kihamoztuk, hogy Galiciában hét napos gyászt rendeltek el, és felfüggesztettek minden Jakab ünnepséget. Most már azt is tudjuk, hogy a vonat vezető 190-nel hajtott be egy 80-as kanyarba. Nyilván még vizsgálodnak, hogy miért.

Na de vissza a mi utunkhoz...
Reggeli után futólag megtekintettünk egy templomot (semmi különlegesség nem volt benne), és begyűjtöttünk egy pecsétet. Kijelöltük a következő pihenőt és tova mentünk. A megállóban kiderült, hogy a lábam nem százas, de menet közben úgy tűnik a tapasz dolgozik, néhány száz méter után fájdalom nélkül tudok menni.

Már a következő pihenő közelében jártunk, amikor egy pillanat alatt zuhogni kezdett, ekkor áztunk bőrig. A cipőm nem lett vizes, a négy heti por nem hagyja magát.

Egy kicsit mulattunk az álzarándokokon, sokuknal még esokabát sincs. Ma tudatosult bennem a legrosszabb fajta álzarándok fajta, a buszos! Aki előre küldi a csomagját az legalább gyalogol, ha esik, ázik, stb. A buszosok kiszállnak a buszbol, mennek néhány km-t, aztán a következő megbeszélt ponton, ha nincs kedve tovább gyalogolni, akkor beszáll a buszba. Volt egy busz, amit ma háromszor láttunk álldogálni az út szélén.
Az a kellemetlen ezekkel a csomag előre kuldesekkel, hogy ezek lefoglalják az albergueek egy részét, itt a végén már jelentős részét. Mai célpontukon us az előre kinézett albergue közölte, hogy ha nincs foglalásunk, akkor tele van. Még az a szerencse, hogy az állami albergue a már említett erősorrend szerint adja a helyeket, itt szóba sem jön a foglalás.

Szóval kissé átázva érkeztünk Salceda falu szélére egy Casa Verde nevű kocsmába, sok jó zarándok kis helyen is elfér, a személyzet és a hely is egész vagány volt, szóval ettünk, és megszaradtunk egy kicsit, hogy aztán menjünk tova.

A nagy zuhé csak rövid ideig tartott, később a csöpögés is megszűnt, és már-már napsütésben és 26 fokban álltunk sorba az albergue előtt.

Szóval ma nem sok fénykép készült, de egy mégis. Ha nem esett volna, akkor a mai fő gondolat a következő lehetett volna: illatos eukaliptusz erdőkön, ligeteken vezetett át az utunk, tényleg szép lett volna, de még az óceánig remélem lesz alkalmunk ezt élvezni. Egyébként maga az eukaliptusz liget, erdő jól néz ki, de már értem, hogy így betelepítve gondot okoz, úgy tűnik folyamatosan cseréli a leveleit, vastag avar van alatta, és a kérge us mintha vedlene, hullik, ahol mellette, alatta hagyományos európai fajták vannak, szegény tolgy ágain mindenfele lógnak, mint a ráhullott szemét, az eukaliptusz kéreg darabok, mint hosszú szalagok.

Előttünk az első cél: Santiago, kb 20 km van hátra, terveink szerint hatkor indulunk és ha minden rendben, akkor tizenegy és tizenkettő között érünk a katedrálishoz, délben zarándokmise, délután rövid városnézés, még kell venni Madridig a vonatjegyet is, aztán szombaton indulunk Finisterra felé, rövid szakaszokban, így kedden fogunk odaérni. Utána szerdán vissza Santiagoba alaposabb megtekintés, és emléktárgyak vásárlása céljából :)

Teljesítve: 790 km, 12500 m szint (ezek a dombok nem akarnak elfogyni)

29. nap Airexe - Boente (29 km)

A horkoló kicsit elrontotta az éjszakát, pedig ő próbálkozott, mert fél tíz körül, amikor újra lefeküdt (kb két órát nem aludt), akkor felragasztott valami tapaszt az orrára, de szerintem ez csak addig ért valamit, míg el nem aludt :)
A probléma abból volt, hogy nem egyszerűen horkolt, hanem időnként hangosan beszélt, felkiáltott, dalolt, majd fujtatott tovább. És az éjszaka során vagy négyszer ment a mosdóba, amelynek ajtaját képtelen volt halkan becsukni, szóval elég gyakran ébredtünk fel, és kis hija volt, hogy kiköltözzünk az előtérbe.

Az éjszaka, ha lassan is, de végetért és hat órakor, gyönyörű, teli holdas éjszakában elindultunk, a holdnak köszönhetően nem volt szükség a lámpára.

A következő településén összefutottunk egy idősebb úrral, aki hálótársunk volt az előző két éjszaka, tippünk szerint kanadai lehet, mert szépen ejtette a francia neveket és tekintettel van embertársairá, nem úgy mint a legtöbb amerikai (tisztelet a kivételnek).

Az első "nagyobb" település, Palas de Rei volt, ahol megnéztük a San Tirso templomot és gyűjtöttünk pecsétet. Itt sajnos összetalálkoztunk egy regiment spanyol diákkal megint, akik csak a utolsó százat gyalogolják és úgy tűnik többségüknek futja arra, hogy a csomagját is küldözgesse. A templom után egy barátságos bárban elfogyasztottuk a szokásos reggelit, hűvösek a reggelek, tehát kakaót. Ide is besereglett egy csapat diák csak pecsétet akartak, és annyira nem veszik ezt az egészet komolyan, hogy egyikük rögtön ott is felejtette a kulacsát, ami ugye a kezében volt, más csomagja nem lévén.

A település ez után el is fogyott, neve ellenére ez ma már egy picike hely. Ezekután számos kicsi és még kisebb falun mentünk keresztül. Az egyikben tartottunk ebéd szünetet, amikor is abban a szerencsében volt részünk, hogy összetalálkoztunk egy szamaras zarándokkal, pontosabban egy egész családdal. Torres del Rioban már találkoztunk velük, talán írtam is róluk, két kisfiúval mennek, később hallottuk, hogy szamár segíti őket, és hogy ausztrálok, és most megint találkoztunk, egy gyerek mindig gyalogol, másik a szamáron, a szülők még hatalmas zsákot cipelnek, de ezek szerint haladtak, ahogy mi. Este megint egy helyen aludtunk.

Az egyetlen mai nagyobb település Melide város volt, ahol több templomot megnéztünk, volt amibe be is tudtunk menni, az egyikben egy szépen restaurált falfestmenyt is láttunk. És a város szélén megnéztük az utolsó román stílusú templomot, amellyel találkozni lehet, legalábbis Santiagoig.

Sajnos az igazság az, hogy az utolsó hat km nekem csak arról szólt, hogy teszem meg a következő lépést, mert beleállt a görcs a talpamba, csak akkor erre még nem jöttem rá, csak a fájdalmat éreztem. Elbicegtem Boente faluig, ahol még éppen kaptunk két felső ágyat. Kaptunk eldobhato, papír lepedot és párnahuzatot is (már sokszor volt ilyen), aminek felrakasahoz felmasztam az ágyra és ahogy mezítláb a vékony letrara léptem, a talpam megadta magát. Innentől fél lábon ugraltam zuhanyozni, stb.
A délutánt e probléma elhárításának szenteltuk, kislányom masszirozta, itatott velem kalciumot, végül ráragasztottunk kinesio tapaszt, amit a bokám miatt hoztam. Úgy másztam fél aludni, hogy rajtam volt a szandal, és majd így is jövök le.

Vacsora közben néztük a galiciai tv adását, hírek, mutatták a Jakab napi előkeszuleteket, és beszéltek a rengeteg zarándokrol, akik O Pedrouzoba érkeztek, hogy másnap menjenek be Santiagoba, a vágóképek között felfedeztunk ismerős arcot is, akivel Leonig még együtt haladtunk, sokszor voltunk hálótársak is. Érdekes érzés volt.

Tulajdonképpen ezért maradt el a blog megírása.

Teljesítve: 762 km, 12000 m szint
A reggeli dombokkal megint jó sok szintet összeszedtünk.

29. nap Airexe - Boente (29 km)

28. nap Ferrerios - Airexe (27 km, 600 m szint)

Ma hajnalban előkerültek a fejlámpák. Itt kérem 7:15 körül kel a nap, mi még már magunktól ébredünk fél hatkor, akárhogy húzzuk is az időt, hat, negyed hét között elindulunk. Benn voltunk egy völgyben így nem csak sötét, de igen sűrű köd is volt. A teljes fényerőre állított lámpa a ködről visszaverődött, így nem ért semmit, végül az én új csodalámpámat sikerült egy olyan csökkentett fényerőre beállítani, hogy lássuk hiva lépünk, az utat meg a gps-ről lestük. Volt egy kísérőnk is, akinek nem volt lámpája és a nyomunkba szegődött amíg kivilágosodott.

A hajnali órákban tettem egy megfigyelést, nem egész Galicia olyan, mint a tegnapi falvak voltak. Ma csupa remdezett falun mentünk át, nem voltak gazdagabbak, vagy újabbak a házak, nem volt kevesebb tehénlepény sem úton, ami hiányzott, és ez zavart tegnap, az az ottfelejtett szemét volt. A tegnapi falvakban az volt az érzésem, minden ami már használhatatlan az ott van, ahol utoljára kellett, pl a falu közepén álló, rozsdás, vagy ötven éves motor.
A mai falvak a maguk málladozó házaival együtt jól néztek ki.

Nyolc körül megérkeztünk Portomarin városába. A város egy picike folyó szűk völgyében létezett, amikor a hatvanas években valaki gondolt egyet, és úgy döntöttek ide építenek egy duzzasztót. A felduzassztott folyó már olyan széles, mint a mi Dunánk :)
Igenám, de mi lesz a városkával, semmi gond, majd kicsit feljebb mindenkinek építenek új házat, néhány épületet, köztük a különleges és nagy templomot pedig áthelyezték. Szépen, minden egyes követ megszamoztak, és a dombtetőn újra összerakták. Nagyon mókás, a számok itt-ott még ma is láthatók, a 327 és 329 közötti köveket még is találtuk. Egyébként a templom formája is egész érdekes, olyan mint egy várnak egyetlen bástyája. Sajnos nagyon korán volt, túl sokat kellett volna várni, hogy bennt is megnézzük.
Egyébként magát a varoskat is nagyon szépre építettek újra, már messziről látható, gyakorlatilag minden ház fehér, a fő utca mindkét oldalán egyforma árkádok, nagyon kellemes volt, eltekintve attól a meredek lépcsőtől, amin bejutottunk a városba, e lépcső egyébként egy körforgalom közepén kezdődött, az autók alagút szerűen átmentek alatta.

Portomarin után megint felkapaszkodtunk egy dombocskara, mire felértünk kisütött a nap, szép, változatos tájakat lehetett látni, az út is sokat ment árnyas erdőkben.
Szóval ez egy tökéletes nap lehetett volna, ha a szállás előtt ötszáz méterrel nem esek orra :) (a két tenyeremet kicsit lezúztam, más bajom nincs).

A matyó himzés köszöni jól van, minden nap néhány új motívummal gyarapszik :) Napjában többször átkötöm, fertőtlenítem, és szerencsére a járásban nem akadályoz. Valószínűleg itt már nem fog meggyógyulni, mert a melegtől (gondolom) az egész lábfejem még van dagadva, egyszerűen szorul a lábam a cipőben, nem férnek el az ujjaim rendesen. Semmi gond, úgyis új cipőt kell majd vennem, mert egyrészt meg vagyok róla győződve, hogy a rákerült port lehetetlen levakarni, másrészt a talpa kezd eltűnni, a sarkai a külső talpélen már semmilyen recét nem mutatnak, itt ott már előbújt a külső gumiréteg alatti, más színű anyag.

Itt vagyunk négy hete és úgy tűnik a mai szálláson kaptuk még az első igazán horkolót, pedig csak négy ágyas a szoba. Délután mikor megjöttünk, ő már húzta a lóbőrt, szó szerint, időnként beszélt, horkantott, fulladozott, alig bírtuk nevetés nélkül. Most felkelt, nem tudom mikor akár majd megint aludni.

Időnként kipróbálunk valami helyi kaját, persze mindig menüben szoktuk ezt tenni. Például Samosban megkóstoltam a caldo gallego nevű kb zöldséglevest, az az érdekes, hogy ahányszor csak láttuk eddig, mindig másképp nézett ki. Az a teóriám, hogy bármilyen zöldség van éppen a konyhán, azt belefőzik. Két dolog biztos benne, a jó sok krumpli és a fejtett bab, jó puhara főzve, emellé raknak valami zöld levelet, vagy nem zöldet. Tegnap a tarta de Santiago nevű sütemény volt soron, ez természetesen galiciai specialitásnak számít, de a nagymamám diós piskótája pont ilyen volt, úgyhogy ilyet ettem ma is :)

Sokszor nem tudjuk mit kérünk, sajnos a neveket meg nem jegyezzük még, de ettem így már csülköt, borsós tokányt marhából és még egy pár dolgot, amit nem mindig tudtunk beazonosítani.

Menüt enni egyébként egy jó játék, legtöbbször nem lehet tudni, mit fogunk kapni. Pl előétel: ensalada mixta, azaz vegyes saláta, ez a legtöbb helyen jegsalata, újabban fejessalata, rajta tonhal konzerv, disziteskent kukorica, sárgarépa, cékla, paradicsom, főtt tojás, olívabogyó, spárga. De hogy egy adott helyen ezekből pontosan mit kapsz, arra senki ne fogadjon. Olyan is volt, hogy a hal hiányzott.
A legtöbb helyen a menühöz nincs étlap, csak eldarálják, hogy mit kerhetsz, a főfogásnál ez általában: csirke, sertés, hal. Lehetőséged van visszakérdezni, hogy a hal filé-e, mert ha nem, akkor biztos, hogy egy darab, egészben sült halat, általában pisztrángot kapsz. A csirke még izgalmasabb, egyrészt lehet fogadni melyik részét kapod, mekkora darabot és hogy hogyan lesz elkészítve. Jártunk úgy, hogy egy negyed csirkét kaptunk komplett, ahogy van, és ma este meg gyakorlatilag egyetlen szárnyat kaptam, de egészen apró darabokra robbantva.
A főfogás körítése mindig krumpli volt, kétszer főve, a többi alkalommal sült (hasáb) :)

Teljesítve: 733 km, 11500 m szint

Azzal, hogy elmentünk Samosba, és nem akarunk túl hosszú szakaszokat menni, most egy pár napig egészen pici falvakban alszunk, a mai falunak pl már írása sem egyértelmű, mert ugye Galiciában vagyunk, ahol, akárcsak Navarrában, két élő nyelv van. Én azt használom, ami a falut jelző táblán volt.

Ma már határozottan érezhető volt a zarándokok számának ugrásszerű növekedése (a compostella megszerzéséhez elegendő az utolsó száz km).

27. nap Samos - Ferrerios (29 km, 700 m szint)

Samosban sem volt melegünk, de azért pulóver nem kellett az induláshoz. De azt hiszem a lámpákat lassan elő kell készíteni, mert nagyon sötét van, már csak negyed nyolckor kell fel a nap.

Szerencsére ma is csak egy órát kellett a nagy országút mellett menni, utána megint egy igazi, változatos erdei úton haladtunk. Ennek persze az volt az ára, hogy ma is hullámvasutaztunk, csak úgy ketyegett a magasságmérő.
Megállapítottuk, hogy errefelé az emberek állattenyésztésből élhetnek. Minden tanya, amin keresztül mentünk telistele volt marhákkal, disznókkal, tyúkokkal. Többnyire úgy tűnt ezek többsége effektív az utcán él, legalábbis a nyomait nagy mértékben ott hagyja. Érdekes, hogy Ausztriában is keresztül hajtják a teheneket az utcákon, mégis azok a falvak nem így néznek ki, sőt a Pireneusokban sem voltak ilyenek a falvak. Általában az a benyomásunk, hogy itt mások az emberek. Másik megállapításunk, hogy bizony kezd felhigulni a zarándokok csapata, egyre többen vagyunk, arányosán egyre kevesebb, aki messziről jön, és egyre több, az általam csak kocazarándoknak titulált ember. Ezek általában csapatosan zarándokolnak, még a zarándok útlevelüket is a csoportvezető kezeli, semmi alázat nincs bennük mások, akár csoporttársaik iránt. Pl. amikor megjön a szállásrá és leül a koszos, minimum vastagon poros nadrágjaban egy másik, számára vadidegen ember kinyitott hálózsákjara, ez az a hely, ami egyedül tiszta.

Ma érintettük Sarria városkát, ez is egy érdekes hely a régi város szokás szerint egy dombra épült. Ki tudja miért a modern város mellé nőtt, a dombra összesen két három helyen lehet felmenni. Maga az óváros nem nyűgözött le, már egy picit el vagyunk kényeztetvé. De azért találtam az egyik templomban egy szép kerengőt, vagyis mellette, de a templom felől lehet ezeket általában megközelíteni.

Minden tartományban kitaláltak valamit a zarándokok tájékoztatására, León ötlete tetszett a legjobban, mert minden falu elején megmutatta a falu nevét, hogy mi van a faluban (szállás, kút, bolt, gyógyszertár) és hogy milyen messze van a következő település. Itt Galiciában van ugye a fél kilométerenként számoló kő, ami a lakott területeken persze hiányzik, és van a semmi közepén álló üdítőautomata, camino díszítéssel, a galiciai fontosabb pontok vannak rajta, egyébként jól nézne ki, csak az a bajom, hogy a caminot eddig mindig a valóságos iránya szerint láttam ábrázolni, az automatán meg fordítva van, balról jobbra haladunk rajta.

A helységnév táblák nagyon hiányoznak, ezeknek a kis tanyáknak sokszor egyáltalán nem tudjuk a nevét :(

Ma nem volt napsütés, így délutánrá csak 26 fokig ment fél a hőmérő, most viszont fúj a szél kinn (az albergue "nappalijából" hallgatjuk, remélem elviszi a felhőket.

Teljesítve: 706 km, 10900 m szint)
"Hivatalosan" ma elhagytuk a 100-as km követ, de számításaink szerint, még kb 103 km van (a kalauz szerint).

26. nap O'Cebreiro - Samos (32 km, 500 m szint)

Fenn a hegyen nem volt melegunk éjjel, viszont olyan párás volt a szoba, hogy a ruháink nedvesebbek voltak reggel, mint ahogy ott hagytuk őket este.
Szerintem sokan féltek a hajnali ködtől, mert senki nem kelt fel fél hat előtt. Pedig kinn nem volt hideg és nem volt köd, szép csillagos ég alatt indultunk el.
Néhány km múlva elértük az itt felállított zarándok emlékművet, ahol mindenki fotozkodott, mi is, pont úgy fújt a szél, mint a bronzszobron látható (majd egyszer ti is fogjátok látni).
Az út sokáig fenn ment a gerincen, ebből adódik a sok szint nagy része, volt néhány hangyaboly meg vakondtúrás. :)

A reggeli szünet kilenckor Fonfria faluban volt, ott éppen ekkor hajtották ki a teheneket a legelőre, a spanyolok nem kellnek korán :)

Még néhány falun keresztül mentünk, mindnek volt temploma, melyek -- gondolom az itteni zord idő miatt -- kicsit olyanok, mintha egy nagy kőből készültek volna. Természetesen a helyi terméskő az építőanyag, kis lőrésszerű ablakok, alacsony, tömzsi harangtorony, semmi hivalkodó diszítés.

Biduedo falu után kezdődik a lejtő, mikor valóban lejövünk a hegyről. Ekkor már szikrázó napsütésben gyalogoltunk. És akkor egyszercsak elénk tárult a völgy, ahová igyekeztünk, pontosabban azzal a ténnyel szembesültünk, hogy a felhők felett mindig kék az ég. A völgyet teljes egészében kitöltötte a fehér vatta, amit a nap éppen próbált elpárologtatni. A napocska ezen a napon nekünk dolgozott, ahogy haladtunk lefelé, oszlottak el a párafelhők.

A lefelé út nagy része pedig szekérúton haladt, tehát nem is okozott gondot.

Dél körül Tracastella városkában elfogyasztottuk szokásos jeges teankat, megállapítottuk, hogy újra meleg van, gondolatban elbúcsúztunk azoktól, akik itt megálltak, mi pedig tova száguldottunk a Samosban található kolostor felé.

Az út első részét az országúton kellett megtenni, jó hogy vasárnap volt :), de utána bementünk egy erdei útra, igazi kellemes, változatos gyalogút volt, a bicikliseket nem erre küldték, így rájuk sem kellett figyelni.

Az út egy kisebb folyó kanyargását követte és számtalan tanyán (annyira picik voltak) vezetett keresztül. De mindegyiknek volt egy kis temploma, meg az itt már szokásos mini temető, egy talpalatnyi föld elkeritve a templom körül, és abban mint egy urna temetőben, kis fakkokban a sírok, és ez láthatóan már több száz éve igy történik.

Végül egy újabb vakondtúrás tetejéről megpillantottuk a kolostort. Beértünk a városba, az első albergueben még is szálltunk, már csak a kilátás kedvéért is, hiszen az ágyból a kolostort lehetett látni.

Viszonylag későn érkeztünk, ezért a kötelező házifeladatok (fürdés, mosás) után gyorsan elmentünk a kolostorba, hogy megtudjuk, hány órakor lehet bejutni. Egy arányos, idős szerzetes fogadott minket, jól kitalálta, hogy zarándokok vagyunk, megkérdezte honnan jöttünk, majd elmondta, hogy a következő vizit egy fél óra múlva lesz, addig nezegessuk, mit lehet venni a shopban. Természetesen ezt a "párbeszédét" spanyolul folytattuk. Tehát megvartuk a túravezetést, és megnéztük a kolostort, legalábbis azt a részét, amelyet megmutattak. Egy modern meg egy gótikus kerengőt, és a templomot.

A szállásra visszatérve megállapítottuk, hogy az "udvar", ahol teregetni kellett, alkalmatlan a célra. A ház ugyanis közvetlenül a sziklafal mellé épült, és a szikla meg a ház közötti két méter volt bemadzagozva, az hagyján, hogy nem sütött be oda a nap, de még a reggeli pára is ott volt. Reméljük azért csak megszaradnak a szobában.

Teljesítve: 677 km, 10200 m szint

A zarándok fajták erősorrendje

Már olvastam róla, de ma először találkoztunk is avval, hogy az állami alberguekben az ágyak osztása nem egyszerűen az érkezési sorrend alapján történik.
A mai szakasz legendásan nehéz, mivel a Pireneusokat sokan eleve kihagyják, nekik ez a legnehezebb (bár ezt lehet könnyíteni, mert vannak szép számmal az emelkedőn falvak és szallasok is).
Felerve egyetlen albergue van hat euróért és egy csomó vendegszoba, fejenként minimum 25-30 euróért. Az albergue ajtaján ki is van írva az erősorrend:
- mozgáskorlátozott
- gyalogló
- lovas
- biciklis
- autós (autóval kísért)

És ezt bizony be is tartják, akinek a credencialjában nagyon távoli az előző pecsét, az lehet akármilyen poros, meg öreg, elküldik, először a valódi zarándokok kapnak ágyat. Mi korán, nyitáskor érkeztünk, az előttünk levokbol három társaságot utasított vissza a recepcios, közvetlen előttem egy kifejezetten idős házaspárt, mert nem volt a völgyből pecsétjük. Tulajdonképpen rendes volt a nő, mert visszakerdezett, hogy honnan indultak, de mivel erre nem kapott választ, ezért elküldte őket (mielőtt bárki felháborodna, az öregek is spanyolok voltak, nem volt köztük nyelvi probléma).

25. nap Pereje - O'Cebreiro (24 km, 900 m szint)

Az albergue másik szobájában már fél ötkor hangosan készülődtek, a mi szobánkban csak öten voltunk végül, itt mi keltünk először, a szokásos negyed hat, fél hat közötti időben.
Egy mély és szűk völgyben volt a falu, így a szokásosnál sötétebbnek tűnt a hajnal, szerencsére a tegnap megismert, betonkorláttal védett útrészen egyszerű volt haladni.

Hamarosan elértük az első falut, ez kicsit nagyobb volt, mint ahonnan indultunk, feltehetően azért, mert a közelben van autópálya kijárat (mert az is ebben a völgyben halad, persze magas lábakrá építve). Reggeli után irány tovább, sajnos elég hosszú ideig kellett az autóút mellett menni, csak a falvakba bekanyarodtunk, aztán vissza.

Messziről láttunk egy várromot, sok reklámot, hogy mennyiért viszik fél helyettünk a zsákot a hegyre, és rengeteg "turistát", akik csak ezt a hegyet másszák meg, azt is csomag nélkül, azt viszi a kísérő autó utánuk.

Las Herrerias után kezdett emelkedni az út, és hamarosan végre az aszfaltot is elhagytuk, jó kis hegyi úton folytattuk az utat. Ugyan melegen tűzött a nap, de mivel már 800 méter felett jártunk, kellemes, hűvös szellő fújt.

Ezen a szakaszon léptünk Galicia földjére, ahol egyesek szerint minden nap esik. A blogok és a kalauzunk szerint is itt fenn mindig rossz idő van. Szerencsére ma nem így volt, amíg jöttünk felfelé, még egy bárányfelhőt sem láttunk.

Felfelé nagyon temposan tudunk menni, a terepviszonyok is kedvezőek voltak, így egy óra körül elértük León és Galicia határát, ahol egy önmagában is színes, díszes emlékmű van. Sajnos a modern zarándokok között is nagyon sokan nem tudják leküzdeni azt a belső késztetést, hogy nyomot hagyjanak a világban, így a kőtömb össze volt firkálva. Hetek óta azon töröm a fejem, hogy miért cipelnek magukkal egyesek, vastag szesztollakat csak azért, hogy emlékműveket, irányító táblákat, az ágyak alját, mindent kidekoraljanak.
Ez után megismerkedtünk az itt szokásos km kővel, ami nem egyszerűen mutatja az utat, hanem az is rajta van, hogy még hány km Santiago, és ezt ötszáz méterenként megteszi :) Jelenleg 151-et mond, de mivel mi csinálunk egy kitérőt holnap, Samos felé, nekünk ez kb tízzel több.
Nem sokkal később megérkeztünk az 1300 méter magasan fekvő O'Cebreiro faluba.

E falu több szempontból érdekes, jellegzetes épületei vannak, kis kerek, vagy majdnem kerek falak, rajta kis sapkaszerű nádfedél, ezek a palozzak. Itt van a camino legrégebbi temploma, 9. századi és nagyon jó állapotban van, hiszen most is használják. És itt van a sírja Sanpedro atyanak, aki a nyolcvanas években kitalálta és elkezdte felfesteni az út mentén a sárga nyilakat.

És hát innen már Galiciát látjuk. Mióta felértünk megélénkült a szél, a vacsihoz valószínűleg elő kell vennünk a jól elásott polárunkat, de azért remélem az eső továbbra is kerülni fog minket.

Teljesítve: 645 km, 9700 m szint

Elkészült az első matyó himzés (csak erős idegzetűeknek)

Megszületett, pontosabban három napja növekszik a vízhólyag tapasz alatt az első vízholyagom, a bal lábam kis ujjanak belső felén. Ma már akkora volt, hogy úgy döntöttem, megvarrom, ez itt a szokás. Nem részletezem nagyon, a lényeg, hogy egy cérnát át kell rajta húzni, természetesen tűvel, benne hagyni, nem a tűt, és az majd szépen kivezeti a felgyűlő folyadékot.
Most itt tartunk, őszintén szólva, amíg nem nyultam hozzá, addig nem fájt, most igen, úgyhogy ma este ez még egy feladat, hogy úgy kössem be, hogy holnap fel tudjam venni a bakancsom.
Azért nagyon ne aggódjon senki, ettől még megyünk tovább :)

24. nap Ponferrada - Pereje (31 km)

Folyt köv. csak előbb magamhoz térek...

"És mégis, mégis ha reggel lett, a gímszarvast űzni kellett" ez az idézet jutott eszembe hajnalban, amikor a néma csöndben alvó szállóban negyed hatkor, még az óracsörgés előtt felébredtem. Már olyan autamatán pakolunk össze, hogy na, nem is kell magunk után körülnézni, mindennek megvan a helye, ha valahol van egy luk, akkor azt a valamit kell csak megkeresni, ami oda való.

Szóval hatkor szépen, ahogy szoktuk, elindultunk, keresztül a város új részein. A kalauz fenyegetett minket, hogy nehéz lesz követni a jeleket, de nem így volt.
Útközben kerülgettük az iskolás csapat részeit, úgy tűnik 20-30 fős brigádokban mennek, így nem olyan ijesztőek.

Ma zsákból reggeliztünk egy parkban, aztán nyomás tovább. Bierzoban vagyunk, ez megint borvidék, egy idő után egyre több szőlőfölddel találkoztunk, és Cacabelos városkában ki is van állítva egy hatalmas szőlőprés néhány darabja egy park mellett.

Ez után valódi szőlőkön keresztül vezetett az út, ami azt is jelenti, hogy néhány vakondtúrás ma is volt.

Megérkeztünk Villafranca del Bierzoba, ez a középkori zarándokoknak fontos hely volt, mert az itteni Santiago templomban kapták meg a compostellát azok, akik betegségük miatt nem tudták folytatni az utat. Őszintén szólva egy kicsit szebb, vagy nagyobb templomot vártam, ráadásul itt először még volt tiltva a fotózás :(

Itt tartottunk egy hosszabb pihenőt, majd megpróbáltunk kijutni a városból, érdekes módon ez most komolyabb probléma volt, mint a reggeli túra.

Az út során most először az ún könnyebb utat választottuk. Ez azt jelenti, hogy Villafrancából kimenve nem másztunk meg még egy dombot, hanem az országút mellett, szerencsére beton korláttal elválasztva, elmentünk a következő faluig, Pereje-ig. Tettük mindezt azért, hogy holnap, amikor fel kell másznunk megint 1300 méterre, akkor legalább a távolság legyen rövidebb.

Ez a Pereje egy kis falu. Azt szoktam mondani egyutcás, de az egyutcás falvakban vannak keresztutcák, itt kérem az sincs ! Az albergue viszont nagyon szép, autentikus, a falak terméskőből (benn a szobában is), a berendezés fából, még az ágyak is, és nem is emeletesek.

Van egy bár étterem, ahol állítólag kapunk vacsit, ezen kívül semmi, internet sincs, holnap sem lesz, csak a mobil.

Teljesítve: 621 km, 8800 m szint.
Holnap átlépünk Galicia tartományba, ahol nyilván megint egy kicsit megváltoznak a jelzesek, és valószínűleg megismerkedhetünk az óceáni éghajlattal, remélem azért nem fog túl sokat esni.

23. nap Foncebadon - Ponferrada (28 km)

A hajnali sötétben megnéztük Foncebadon mind a négy utcai lámpáját, majd a hajnalcsillagot követve felmásztunk a hágóra, a vaskereszthez. A többség szépen kivarta, amíg az előző ember az oszlop tövében elmormolja saját imáját, de sajnos voltak olyanok is akik nem tartották tiszteletben ezeket a perceket sem.
Csak a hagyomány kedvéért mi is leraktunk egy kis kalcit kristályt a kupac tetején, amit az előző napon gyűjtöttünk. Majd elkeszitettem a mai giccs fotót, szemben a napfelkelte, a vaskeresztnek, meg az alatta álló embernek csak a sziluettje látszik (remélem tényleg jó lesz).
Ezek után egy kicsit lejjebb mentünk, hogy a Camino egy másik érdekességét is lássuk, legalább kívülről, ez Manjarin, egy másik falu, hivatalosan egy fő lakja, aki egy igazi menedéket üzemeltet zarándokoknak, a faluban se víz, se villany és Tomás, a házigazda este templomos lovagnak öltözik, és persze ő is főz (youtube videók alapján szerintem már  nem az igazi Tomás van és nincs is egyedül). Kívülről megnéztük, lefotoztuk a híres táblaerdőt, amelyből kiderült, hogy Szeged 2778 km.
Manjarin után újra fel a Camino legmagasabb pontjára, ahol egyébként nincs semmi, némi kilátáson kívül, mert ez csak egy hágó. Innen már láttuk a távolban Ponferrada-t, csak egy baj volt, 900 méterrel alattunk van.
A gyönyörű alpesi tájban, egy igazi hegyi, köves, kőfolyásokkal tarkított, igencsak meredek úton mentünk lefelé. Felfelé sokkal gyorsabban mentünk!
El Acebo falunal megtudtuk, hogy mostantól a Bierzo vidéken vagyunk. Ez a falu fantasztikusan nézett ki, takaros kis kő házakkal.
A szokásos reggeli után (kakao, mert hideg volt, csak 12 fok) próbáltunk tovább haladni lefelé. Átmentunk még egy hasonlón, aztán megérkeztünk Molinaseca településre, ami azt jelentette, hogy végre vége a meredek hegyi útnak.
Egy egyutcas helyre értünk, de az mint egy kis ékszerdoboz, lenyűgöző volt, üldögéltünk is egy fél órát egy bárban ahol szokásos jeges teankat egy "Keep walking" feliratú pohárban kaptuk meg (igen rajta volt sétáló Jani is), tehát elkészült a kép, az aranysarga nedűről, benne a jégkockakkal :)

Ezek után már csak át kellett gyalogolni a célba, de a lejtőn ereszkedés sokat kivett belőlünk és közben megint 30 fok lett, valamint az aszfalton kellett menni (plusz tíz fok), szóval nehéz volt a vége.

Ponferrada egy viszonylag nagy város, történelmi része kb, mint a várhegy, van itt is jó sok lépcső. Az albergue kívül van ezen, jó messze, így ma, előre megfontolt szándékkal hostalt akartunk keresni, nagyon sokáig nem tartott, az első sarkon megtaláltuk, úgy hogy ma megint egy kicsit kenyeztettuk magunkat.

Azért a várost is megnéztük, körbejártuk a templomosok kastélyát, megnéztünk néhány templomot.
Bevásároltunk holnapra, potoltuk a ragtapasz készletekét (ezt megelőzési céllal használom), majd elkezdtünk vacsora helyet keresni, hét óra tizenöt, senki nincs az utcán, semmi nincs nyitva, találtunk egy nyitott éttermet, leültünk, pontosan fél nyolckor hirtelen tele lett az utca, és ezt most szó szerint tessék érteni.
A mai vacsi nem sikerült valami jól, de nem baj, legközelebb nem itt vacsizunk :)

Teljesítve: 590 km, 8500 m szint.

22. nap Astorga - Foncebadon (27 km)

Ez egy lakatlan falu, szó szerint csak zarándokok vannak itt...folyt köv
Szóval: reggel mi is bealltunk a sorba, hogy kimehessunk az albergueből, szerencsére nem voltak olyan szigorúak, és pár perccel hat előtt kinyitották a nagykaput.
A városon keresztül menve összetalálkoztunk egy száz (!) fős diák csoporttal, akik szintén a camino felé vették az irányt. Szép hosszú sorban össze vissza mentek, kicsit lehetetlennek tűnt elkerülni őket. Tíz km után mi megálltunk egy bárnál, ők tovább mentek, később egyet kettőt még láttunk közülük, de szerencsére a tömeget már nem. Elég érdekes, vegyes társaság volt, egyeseknél ötven literes, másoknál tíz literes hátizsák volt, három fiú zsákjára pedig egy-egy wc ülőke volt felkötve. A negatív leírás oka, hogy Mansilla óta kerülgetünk egy húsz egynéhány fős brazil csapatot, akik, azon kívül, hogy együtt kicsit hangosak, mintaszerűen viselkednek, egyszerre, együtt gyalogolnak, egy tömbben, nem is lassan. Ráadásul szép egyenruhajuk van, triko, nadrág, kalap, minden himzett emblémával.

Ma három falun mentünk át, mind un. maragato falu, ez egy ősi népcsoport itt a környékén, jellegzetes falvakkal. Jópofa kinézetűek, kőből épülnek a házak, de nagyon különlegesnek nem találtam őket.

Rabanal del Camino után elindultunk felfelé az Irago hágó felé, a táj akár egy alpesi hely is lehetne, sőt a tehenek is újra barnák. A mai etap Foncebadon faluig tartott (így is másztunk 600 métert). E faluról lehet olvasni Paulo Coehlo A zarándoklat című könyvében. Tulajdonképpen azt hiszem e falu a könyvnek köszönheti a létét, a könyvben teljesen lakatlannak van leírva, azóta, meg a zarándoklat népszerűségének növekedésével a falu kezd újraeledni, már van benne négy albergue, még egy bolt, de egy kicsit lehangoló, mert mindez a romok, még rengeteg szemét között :(

Egyre fogynak körülöttünk azok az arcok, akikkel együtt indultunk, egy részük lassabb, mások gyorsabbak, megint mások idő hiányában már befejezték. Persze csatlakoztak olyanok is, akik Burgosban vagy még később indultak, általában a cipők színe elárulja, ki hol indult. Van egy páros, akikkel együtt indultunk és két három naponta mindig összefutunk. Két lengyel férfi, kb negyven körül, egyikük egy kicsit túlsúlyos, de hozzám hasonlóan délután még megy és mindent lefotóz. Mindig lelkesen üdvözöljük egymást, és a poén: velük kizárólag spanyolul tudunk kommunikálni. A boltokban általában kézzel lábbal boldogulunk, az albergueekben legtöbbször valaki tud angolul, szóval a kemény munkával megszerzett spanyol tudásunkat így gyakoroljuk. Már egész komoly párbeszédeket tudunk folytatni velük, és mindig nagyon örülnek nekünk. Az igazság az, hogy akkor keveredtunk beszélő viszonyba, amikor az egyik amerikai, nem véve tudomást arról, hogy ő nem tud csak spanyolul, továbbra is faggatta, végül én szántam meg, és próbáltam leforditani neki a kérdéseket.

Holnap hajnalban Cruz de Ferro, aztán lé a hegyről egy igazi templomos várhoz, Ponferrada-ba.

Teljesítve: 562 km, 8200 m szint.